szimplasztorik

DREI BUCHEN

Alapszavakban tudok mindössze társalogni németül (danke, bitte, wasserbüffel), így csak remélni tudom, hogy a Google Translator jól dolgozott a címen. Rögtön három német relációjú könyv következik, mind jó, mind teljesen más.

Herta Müller: Szívjószág

Essünk túl a nehezén, Herta Müller épp olyan, mint mindig, a Ceauşescu-diktatúra utolsó éveinek rettegéssel teli, fullasztó légkörét ábrázolja olyan hitelességgel, amelytől már A róka volt a vadászban is megijedtünk. Öngyilkosságok, titkosszolgálat, kihallgatások, emigráció mint egyetlen megoldás, már annak, akit nem lőnek le közben, nincs daganatos betegsége, vagy nem fárad bele az egészbe. Négy jó barát küzdelme a túlélésért a 80-as években: nem mindenkinek sikerül. „Georg hat héttel kiutazása után, egy kora reggelen ott hevert a frankfurti aszfalton. Az átmeneti szállás ötödik emeletén nyitva volt egy ablak. A táviratban ez állt: Azonnal meghalt.” A többiek sem járnak sokkal jobban. "Kurtot holtan találták a lakásán. Felakasztotta magát egy kötéllel." Ne zárjuk azért Herta Müllert ilyen gyászosan, kitúrtam a legvidámabb jelenetet is a szövegből: „Edgar a tornatanárral együtt lakott. A fürdőkád lefolyójából naponta előjött egy patkány. A tornatanár már évekkel ezelőtt összebarátkozott vele, mondta Edgar, mindig szalonnabőrt tesz neki a fürdőkádba. Emilnek hívja.” Ha pocséknak érezzük az életet, bátran nyúljunk a romániai sváb írónő könyveihez: hamarosan úgy fog tűnni, nagyon is jól mennek a dolgaink valójában.

Terézia Mora: Az egyetlen ember a kontinensen

Berlinbe szakadt honfitársnőnk munkája egy könnyed futam, szinte már populáris a Herta Müller-féle apokalipszishez képest. Mora főhőse napjaink embere, a laptopján és mobilján csüngő bohém üzletember, Darius Kopp, aki egyetlen képviselője cégének Európában. Kopp azonban nem dolgozza magát az infarktusig vállalati öltönyben. Munkanapjai tulajdonképpen irigylésre méltóak: saját teraszán kezdi a melót nem túl korán, aztán vagy bemegy az irodába vagy nem, egyébként pedig folyamatosan feleségével és legjobb cimborájával bulizik a berlini éjszakában. Remekül felépített karakter, aki mindezek ellenére nem egy ellenszenves playboy, hanem egy sokszor szerencsétlenkedő, hízásra hajlamos, rendetlen figura, mintha már régről ismernénk. A könyv Koppon kívül is egészen sok életszerű szereplőt tartalmaz (ökoromantikusok, klasszikus szandálos keletnémetek, energiavámpír família), nevezzük mondjuk kortárs szórakoztató szépirodalomnak, aminek a 400+ oldal ellenére is gyorsan végére lehet járni.

Ingo Schulze: Mobil

Jöjjön végül a nagy kedvenc, Ingo Schulze, akinek egyik alapmunkájáról kapta a blogom a nevét. Schulze már régóta dokumentálja kelet-európai létünket a vasfüggöny előtt és után. Muszáj idéznem Esterházy Pétert a Szimpla sztorik-ról: „Fontos, magyar könyvet tart kezében az olvasó, a rendszerváltás azon könyvét, melyet Magyarországon egyikünk sem írt meg ilyen teljesen, életszerűen, ideológiátlanul, vidáman, mélabúsan, szikáran, drámaian, drámaiatlanul.” Nem is írok több jelzőt Schulzéról, itt van minden. A Mobil tizenhárom történet keletnémetekről, németekről, rólunk és mindenkiről. Benne van a világ. Ha elolvassuk a Hit, remény, szeretet, 23-as szám, vagy az Egy éjszaka Borisnál című novellákat, szinte mindent tudni fogunk az életről.

NEKÜNK TÉRKÉP

Michel Houellebecq: A térkép és a táj

Nincsen lenyűgözőbb eszköztárral rendelkező író Michel Houellebecq-nél: kíméletlen irónia, végletes pesszimizmus, intelligencia, műveltség és komolyabb aberráció parádés keveréke ő, süvítő cinizmussal ír amúgy teljesen jól olvasható könyveket napjaink hanyatló nyugati társadalmáról. Kettővel már fellépett itt (A csúcson, illetve a nehezen felülmúlható Egy sziget lehetősége). Azóta elolvastam az emblematikus Elemi részecskéket is – ha tudom, hogy újra kiadják magyarul, nem nyomom le eredetiben pár hónapja az összes biomolekuláris DNS szekvenciákkal együtt. Mindazonáltal így is egy csodálatos, valódi Houellebecq-remekmű volt, amely tíz emberből kilencet maximálisan felháborít.

Lelkesen vetettem rá magam a radnótisan hangzó új munkára, A térkép és a tájra, amellyel végre Goncourt-díjat nyert – sajnos már ebből gyanítani lehetett, itt egy kevésbé markáns, fékezett habzású, már-már elnéző látletetét fogjuk kapni a kortárs francia létnek. Főhőse Jed Martin képzőművész; eleinte anyacsavarokat, majd Michelin-térképeket fotóz, valamint Bill Gates-ről és Steve Jobs-ról fest figuratív konceptuális képeket. Természetesen remekül befut ezzel, website-ján tömegével kelnek el a 2000 euróért árult, egyszerű benzinkúti térképekről készült fotók, később csilliárdokért a bizarr festmények -  eddig kiváló houellebecq-i szatírát olvasunk a párizsi kultúrsznobságról. Onnantól kezdve kezd kissé hanyatlani az ügy, amikor az író magát is beépíti a történetbe: Martin felkéri, úgyismint Michel Houellebecq írót, hogy egyik kiállítás-katalógusába készítsen előszót.

Houellebecq tehát Houellebecq-ként egyszercsak feltűnik a történetben - nem igazán érthető, hogy ezzel mi a szándék, ha csak az nem, hogy H. könyörtelenül szembenéz saját magával: „… az Elemi részecskék írója szürke csíkos pizsamában volt, s ettől némileg úgy nézett ki, mint egy fegyenc egy szappanoperában, a haja kócos volt és zsíros, az arca vörös, és mindenestül bűzlött egy kicsit. A depressziós állapot kialakulásának egyik legbiztosabb jele, ha valaki képtelen gondot fordítani a testi higiéniára.”

A regénybeli Houellebecq brutális, elrettentő halált hal, lefejezik a kutyájával együtt, a húscafatokat pedig Jackson Pollock stílusában szétszórják a házában. A könyv egyébként az írótól már megszokott disztópikus panorámával ér véget.

Belevesztem ebbe a Bret Easton Ellis-es struktúrába, fel kellett túrnom a francia netet, mit mondanak ők. Régebben szerették elverni a port Houellebecq-en: nő- és gyerekgyűlölő, provokatív, árad belőle a hideg erőszak, az antihumanizmus. A Goncourt-díj hurrikánként fújta el ezeket a jelzőket, azóta ő: „dekadens, nosztalgikus moralista” ábrándozza a Le Monde, „költői apoteózis”, így a Le Point, „metafizikus labirintus”, mondja az Inrockuptibles (helyi Rolling Stone magazin), míg a legértelmetlenebb hozzászólásra a Figaro ragadtatta el magát: „Houellebecq világa inkább korunk radiográfiai, mint kartográfiai lelete.”

Mindehhez azért egy előnytelen képet is közöltek a művészről:

A térkép és a táj egy logikus lépés a Houellebecq-életműben, megszokott mintákat kever újra és üti fel az író személyes jelenlétével; van tőle jobb is, de, akárcsak a regénybeli Houellebecq által írt katalógusszöveg, ez is, elmondhatjuk, a kortárs világról „nagyon fontos intuíciókat tartalmaz.”

BELIEVE IT OR NOT

Paul Auster: Láthatatlan

Minden igaz, és az ellenkezője is – a Láthatatlan koncepciója első pillantásra olyan, mint a bulvársajtóé: magunk dönthetjük el, hiszünk-e a számunkra teljesen irreleváns emberekről szóló bizarr sztorikban, vagy sem (valóban kedvenc kockás pitonjára íratta villáját az ismert hollywoodi sztár?). Jelentős különbség azonban, hogy míg a bulvárt egyszeri átlapozás után felejtjük is rögvest, Auster könyve még hónapokig sötéten kísértheti gondolatainkat.

Zegzugos, vad, kiszámíthatatlan és enyhén botrányos történetet kapunk, több idősíkon, több perspektívából láttatva. 1967, New York: Adam Walker, a jóképű, írói pályára tekintgető, kissé különc egyetemista megismerkedik egy Born nevű vendégprofesszorral. Összejön Born szeretőjével, egy francia nővel, Margot-val. Born ezek után gyors egymásutánban dobja Margot-t, irodalmi lapot akar alapítani Walkerrel, majd W. orra előtt leszúr egy embert a parkban. Ezek után távozik az USA-ból.

Gyors váltással 2007-ben találjuk magunkat. Walker egyetemi ismerőse veszi fel a fonalat, és tudtunkra adja, levelet és egy kéziratot kapott a már 40 éve nem látott, rákban haldokló W-től. Az írásokból kiderül, a főhős élete a Born-gyilkosság után is meglepő fordulatokban gazdagon zajlott: intenzív szexuális viszonyt folytatott saját nővérével, mely elől egy párizsi ösztöndíjba menekült, ahol természetesen Margot-val és Bornnal is összefut. Bornról itt megtudjuk, hogy valójában egy gonosz lelkű CIA ügynök, aki évekkel később egy karib-tengeri szigeten írja majd meg leleplező memoárjait. Korántse higgyük persze, hogy itt vége a fejleményeknek.

Ami megmenti Auster könyvét attól, hogy egy gyengén összetákolt pornografikus lektűr, egy B kategóriás film forgatókönyve legyen, az a stílus és írói szaktudás. Auster mestere a szerkezetnek, a tér-idő váltásoknak, a különféle narratíváknak. Folyamatosan lebegteti az igazság-hazugság koncepciót, olyan ügyesen, hogy még ötödszörre is váratlanul hat, ha valamiről kiderül, hogy mégsem az, aminek látszik – vagy talán mégis. Vagy talán éppen Láthatatlan.

Egy végső csavarral megtudjuk: a könyvet Walker írta, az egyetemista ismerős adta ki, a nevek és helyszínek megváltoztatásával. Semmi nem az a történetben, ami. Walker nem Walker, 1967 New York-ja nem Nem York 1967-ben. Austernek csak egy dolog szent, hiszen melyik amerikainak nem az Hemingway óta, ehhez nem mer nyúlni: ebből a történetből „…egyedül Párizs valóságos.”

BOLDOGSÁG, GYERE HAZA

Raymond Carver: Kezdők

Ismeri valaki Raymond Carvert? Részemről néhány héttel ezelőtt hallottam róla először, mióta a Magvető jelentős hullámokat vet a hazai Carver-kiadások körül. A Kezdők tavaly év végén jelent meg, és már van újabb is, a zengzetes című: Befognád, ha szépen kérlek? Kezdjük hát, stílszerűen, a Kezdőkkel.

A szerző XX. századi amerikai novellista, 1988-ban, ötvenévesen halt bele az erős dohányzással társított masszív ivásba. Posztmodernkedés nélküli, minimalista, ún. dirty realism stílusú szikár prózában ír az amerikai kisemberről: többnyire volt vagy aktív alkoholisták a vidéki alsó középosztályból, családos emberek, akiket félnehézsúlyú problémákkal ver a sors. Mint tulajdonképpen Carvert magát is, így utánanézve az életének. A vonatkozó szakirodalomból kiderül, az író a hasonlítgatásokat sem ússza meg, ő az „amerikai Csehov”, „Hemingway a nyolcvanas évekből”, én mondjuk sosem szerettem az ilyesmit, de hogy mégis letegyek valamit az asztalra, legyen akkor Bukowski egy ködös januári reggelen.

Néhány tipikus élethelyzet a carveri short storykból: „…azokban a napokban, amikor anyám minden szembejövő férfival összeállt, nekem nem volt munkám, csak ittam meg hülyeségeket csináltam. A gyerekeimnek is elment az eszük, a feleségem pedig viszonyt kezdett egy munkanélküli űrhajózási mérnökkel, akivel az anonim alkoholistáknál akadt össze. A pasi sem volt teljesen komplett, egy lőtt seb miatt sántikálva járt, még az első felesége találta el.” (Hová tűnt innen mindenki?) Széteső, sehová nem tartó kapcsolatok, reménytelenség süt minden novellából. Durva családi veszekedések, tönkremenő házasságok, elrontott életek, egyszerűen megírva, elképesztő hitelességgel.

A karakteresebb történetek általában erőszakos halálesetek – mi más- köré épülnek a kötetben. Nagyon jó munka az autóbalesetben elgázolt kisfiú születésnapi tortája, amelyet senki nem visz el a cukrásztól (Jól jön ilyenkor az a pár falat), és a beszürkült családi életből csak egy gyilkosság árán kiutat találó kétgyerekes apa döbbenetesen realisztikus ábrázolása (Csak beszólok a csajoknak, hogy elhúzunk). Carver, egyetlenegyszer, egészen kevés reménysugarat is felvillant azért, némi hitet az emberiségben, meg hogy lehet talán ez másképp is: teljesüljenek mindenki kívánságai, éljen úgy, ahogy ő szeretné, csak boldog legyen. „.. de közben imákra is szükség van. Ha ez az óhajtásotok, szólt új imáiban, melyeket mindannyiukért mondott, élőkért és holtakért is.”

APAKOMPLEXUS

A szív kutyája Lányok és apák antológiája

Kiábrándító és feltehetően valósághű képet fest a magyar apáról a Kitakart Psyché sorozat anyakötetének párja. Ne szépítsük, nincs egy olyan karakter sem a gyűjteményben, akit szívesen elfogadnánk atyánknak – kevéssé idealizált a kép, mondhatni. Míg a párhuzamos kötetben számos melankolikus, végső búcsú-hangulatú novellát láthattunk az anyákról, itt merőben más a kép. Kiszolgáltatott, alárendelt, időnként provokatív, kétértelmű a lányok viszonya apjukkal: inkább a valódi apa hiánya, mintsem jelenléte érezhető a legtöbb szövegben.

Az apa-jellemek a szolgalelkű áldozattól az autoriter szigorig, az enyhe zaklatástól a nemi erőszakig, a szolid alkoholizmustól a részeg brutalitásig árnyalódnak a többnyire jól megírt történetekben. Egyedülálló típus az áldozat-apa (Selyem Zsuzsa: Maxi Taxi), akit szívtelen, rideg felesége és riadt gyermeke szeme láttára vernek meg a buszon: „hasra esel az orruk előtt, aztán csodálkozol, ha megrugdosnak”- nyilatkozza ki a rettenetes domina-anya, akit a férj végül, egy utolsó erőfeszítéssel rendesen bokán vág egy törött üveggel.

Hasonlóan idilli a családi kép a nyers brutalitású, erőszaktevő, vagy éppen csak közönyös, fantomszerű apák esetében. Ebből a típusból egy egész szériát kapunk: balkáni környezet, durva nemi erőszak (Kali Kinga: Örökszűz), lassú nyomulás, fokozatos erőszak, az anya néma beleegyezésével (Kiss Judit Ágnes: Mostoha húsvét), élet, vagy inkább nem-élet a lidérces gyermekkor után (Czapáry Veronika: A molesztált). Vannak persze kevésbé rettenetes apák is, úgymint az ezermester-apa (Radics Viktória: Szívbillentyűk), aki kommunikáció-képtelen gondnokként főleg a háztartási gépek reparálásán keresztül van jelen a családban, halála után érthetetlen kábelerdőt hagyva maga után.

Reméljük tehát a legjobbakat, a XXI. század talán változást hoz ebben a meglehetősen riasztó apa-látleletben, és valóra válhat E., a molesztált álma: „E. szeretné, ha egyik reggel fény áradna szét, sós víz, és ezüsttel vonna be mindent a nap. (…) Mintha biztonságban érezné magát. Mert ő mindig is tudta, hogy van megváltás.”

ANYAKÖNYV

Dzsungel a szívben - Lányok és anyák antológiája

Nem hagyhattam ki a Kitakart Psyché sorozat új kötetét, ha már Forgács Zsuzsa Bruria anyaszerkesztő maga ígérte be itt a blogon (Kevesebb több, 2008. március).  Hatkötetesre tervezett a női írók szövegeiből álló antológia sorozat, az első kettő után (Éjszakai állatkert, 2005; Szomjas oázis, 2007) most egyszerre jelent meg, ikerkiadványként, a Dzsungel a szívben és A szív kutyája. Az ötéves tervnek megfelelően, ahogy Forgács Zsuzsa is beharangozta, az egyik kötet anyák és lányok, a másik apák és lányok viszonyát taglalja.

Az Éjszakai állatkert meteorként csapódott annak idején a magyar irodalomba és irodalmi közvéleménybe, remek tartalommal, jól szerkesztve. A Szomjas oázis már kicsit halványabbra sikerült, elfért volna egy szigorúbb szerkesztés, alaposabb selejtezés az anyagokban. A Dzsungel a szívben (vajon miért ezek megtévesztő ponyvaregény-címek?) ismét egy jobban összerakott kötet. Jóval karcsúbb, mint elődei, ez azonban kifejezetten előnyére válik. Szándéka szerint a kötet női perspektívából, és sokszor személyes élményekből építkezve (vagy annak láttatva) mutatja be az anya-lánya kapcsolatot.

Kezdjük a gyengébbekkel. Többen iskolai fogalmazásként értelmezték a feladatot, egyfajta „Emlékeim anyukámról, egyéb rokonaimról” dolgozattal rukkoltak ki, irodalmi eszközökkel nemigen terhelve, ellenben az olvasó számára érdektelen részletekkel zsúfolva azt (Fekete Ibolya, illetve a kicsit jobb Bárdos Deák Ágnes). Vállalhatóbb az a –meglehetősen népesre sikerült - kategória, amely egy meghatározó időszakot vagy fontos eseményt örökít meg, még ha ezek a témák kissé sablonosak is (gyerekkor, illetve az anya halála felnőttkorban), mindazonáltal könnyebb azonosulni ezekkel a történetekkel, mint az előző, iskolai irányzattal. Sok történet tartozik ide, nem is sorolom fel őket. Látunk még a jobb munkák között szörnyeteg-anyákat (Balog Judit: The winner takes it all), dolgozó anyákat (Niran Judit: Megesik néha, hogy halálos felhőben), durva lelkű, de karakteres anyákat (Kari Györgyi: A hentes lánya). Akadnak egzotikus környezetbe kihelyezett anyagok, ezek közül egészen rendben van Bán Zsófia Antarktiszos (!), és Bihari Ágnes kubai anya-története. Ez utóbbi a legütősebb kezdéssel is büszkélkedhet: „Még soha, senkinek nem engedtem meg, hogy seggbe dugjon. Ez volt az első. Most ment el, félórája” – mondja az anya- szereplő (A vágy el nem érhető tárgya).  

Az egzotikus merítésből sajnos teljesen hiteltelen és erőltetett Lángh Júlia novellája (Múna levele), aki egy 10 éves afrikai kislány szemszögéből meséli el a női körülmetélést – aki erre kíváncsi, tanulmányozza inkább Waris Dirie-t. Rögtön Lángh Júlia után jön a már fent említett Fekete Ibolya, így a gyűjtemény pontosan a felénél éri el mélypontját. Ne dobjuk itt el, ugyanis nemsokára a Flipper szekciócím alatt remek dolgokat találunk. Ide tartozik a fiatal Bak Zsuzsanna ígéretes munkája, amely egy nap eseménytelen eseményein keresztül ragad meg nagyon plasztikusan egy nyomasztó anya-lánya kapcsolatot (Razzia), meg hát itt vár ránk a nyíltszívű, szenvedélyes kubai anya is. És a kötet második felében van a két legjobb szöveg, már persze szigorú szubjektivitással. Hajnal Márta sebészi pontossággal megírt, realista-drámai története végzetesen elrontott életekről (Látogatóban) és Palya Bea csodálatos, őszinte, keresetlen (roma)anya-portréja (Most már lehet). Beát ismerjük, Hajnal Márta pedig, a kötet végén olvasható rövid életrajzok szerint, a BME építészkarán végzett, és eddig csak tudományos dolgozatai jelentek meg. Egyikük sem főállású író tehát. Ezzel az internetről vadászott képpel kívánjunk nekik további irodalmi sikereket, egészen olyanokat, mint a pulóver-zakó kombójában is méltóságteljes, ősz úriemberé: 

ELLIS LOS ANGELES-E

Bret Easton Ellis: Királyi hálószobák

Az emberek félnek belekeveredni a Los Angeles-i autópályák forgalmába – ezzel a kultikussá vált mondattal viszonylag nehezebb azonosulni itt Kelet-Európában, nem is beszélve a gazdag kaliforniai fiatalok tékozló és üres életéről. A Nullánál is kevesebb fent idézett első mondata mégis meglehetős ismertségnek örvend, az író eddigi hat regényével együtt, melyeket az Európa lelkiismeretesen ki is adott magyarul az elmúlt évtizedekben. A 2010-es Királyi hálószobák fordítása is fürgén megjelent. Promócióban sajnos gyengébbek vagyunk, a Random House ugyanis parádés honlapot készített az Imperial Bedrooms-nak, olyan tökéletesen illő ajánló videóval, amilyet én még könyvhöz nem láttam: itt lehet ámulni. Nézzük meg, ettől jobban átélhető a mű, mintha most elkezdenék a szereplők neveivel, és a történet kiragadott elemeivel dobálózni.

A Királyi hálószobák a Nullánál is kevesebb folytatása, 25 évvel az előző történet után veszi fel a fonalat a szereplőkkel. Nem is érdemes erről többet mondani, aki követi Ellis munkásságát, ezt is el fogja olvasni, a szokásos karakterek, történetvezetés (már amennyiben) és környezetrajz várja. Aki soha, semmit nem olvasott tőle (van ilyen ember?), annak kronologikus sorrendben célszerű haladnia:

1. Nullánál is kevesebb, 1985

2. A vonzás szabályai, 1987

3. Amerika psycho, 1991

4. Az informátorok, 1994

5. Glamoráma, 1998

6. Holdpark, 2005

7. Királyi hálószobák, 2010

Térjünk rá inkább az életművet meghatározó városra. Hadd idézzem Az informátorok fülszövegének utolsó mondatát: „Mert, ha úgy tetszik, mi is Ellis Los Angelesében élünk.”

Milyen is ez a Los Angeles? Ha oda készülünk, felejtsük el az európai turistautak során kialakult romantikus városképünket: klasszikus szépségű épületek, emberekkel tömött sétálóutcák, parkok, sétahajók a folyón… na, ilyen ott nincs. LA-t az Ellis által is megörökített autópályák egészen elképzelhetetlen hálója szövi át, mintha pl. az Andrássy utat, Vámház körutat irányonként hatsávos pályára cserélnénk. A folyó, ami Európában gyakran városképszervező elem, itt egy betonmederben, szögesdróttal körülvéve folydogál szomorúan. Belváros nincs, a Sunset és Hollywood boulevardok egyes részei lepattantabbak, mint a Kőbányai út. Los Angeles ugyanakkor csodálatos és lenyűgöző is tud lenni, a hegytetőre épült Getty Centerrel, klasszikus piros műbőr üléses, wurlitzeres dinerekkel, az ikonikus Hollywood jellel és nagyszerű kilátással a Mulholland drive-ról:

Los Angeles hatalmas, ezerarcú, egyszerre rideg és befogadó város. Olyan, mint Ellis regényei: nincs igazán története, eseményei, inkább sajátos atmoszférájából él. Tér és idő szabályait mi alakítjuk, vagy legalábbis úgy érezzük. A város ugyanúgy megosztja az embereket, mint az író életműve: értelmezhetjük sekélyesnek, egysíkúnak és kiüresedettnek, de a maga nemében radikálisnak, inspirálónak és zseniálisnak is.

VODKARNEVÁL

Venyegyikt Jerofejev: Moszkva Petuski

Emlékszik még valaki az általános iskolai oroszórák feledhetetlen hangulatára? Azok a nagyszerű, építő jellegű olvasmányok, a tobzódás a cirill betűkben… számomra a vidám percek otthon is folytatódtak, miután anyukám orosztanár lévén, kevésnek ítélte az iskolában a nyelvnek szentelt időt. Egyik karácsonyra az orosz alanyi és tárgyas ragozást játékos módon szemléltető kártyákkal lepett meg, melyek aktív tanulmányozására fordíthattuk onnantól kezdve az estéket.

Nem csoda, hogy évekig nem hevertem ki a sokkot és gimnáziumban még az orosz irodalmi kötelezőket sem olvastam el, hiába voltak magyarul. Azóta természetesen felnőttem és bepótoltam Tolsztojt, Dosztojevszkijt és Csehovot, nem is beszélve a kortársakról, akik régebben már felléptek itt (Pelevin, Szorokin). Már csak Jerofejev hiányzott, akinek Moszkva Petuski című művét nemes egyszerűséggel „az alkoholizmus orosz evangéliuma”-ként emlegetik egy tanulmánykötetben.

Kiderült: nehéz ennél jobban megragadni a mű lényegét. Kár, hogy nem ezt taglaltuk annak idején oroszórán, pedig lehetett volna, miután első kiadása 1973-ban jelent meg szamizdatként. Jerofejevet nem kedvelte a szovjet rezsim, ahhoz ő lelkében túl orosz és a kommunizmussal szemben túl kritikus. Nyilvánvalóan semmi túlzás nincs az ehhez hasonló tragikomikus felkiáltásokban: „Ó, népem életének legboldogabb órái: az italboltok nyitásától a zárásig!", sem a szovjet munkamorál alábbi plasztikus érzékeltetésében: „A kábelbrigádban ekkor vezettem be személyi grafikonjaimat: a vízszintes tengelyen a hónap munkanapjait, a függőlegesen pedig a megivott féldecik tiszta alkoholra átszámított mennyiségét tüntettem fel. Természetesen csak azokat az értékeket vettük figyelembe, amennyit munka közben ittunk meg, miután az esti órákban elfogyasztott italmennyiség nagyjából állandó, és mint ilyen, nem lehet komoly kutatás tárgya.”

A Moszkva Petuski története: egy részegen megtett vonatút Moszkva és az attól kb. 100 km-re lévő Petuski között, visszaemlékezésekkel tarkítva, melyek tetemes része a féktelen piálásokról szól (egyébként az orosz irodalmi hagyományokat követve, hiszen nincs orosz regény enélkül: pompás ivászatokról olvashatunk a Karamazov testvérekben és az Anna Kareninában egyaránt). Jerofejev műve azonban messze túlmutat e vidám bohéméleten, ahol a Friss Illat és az Ezüst Gyöngyvirág kölni a napi alkoholfogyasztás szerves részét képezi. Bibliai és irodalmi utalások, posztmodern intertextualitás, költőiség és egyfajta groteszk realizmus: ez mind Jerofejev. A kötet vége egy delíriumszerű képekből álló sorozat: a szerző kidől a vonaton elfogyasztott több liter szesztől, képtelen leszállni Petuskiban, ahol nője és gyermeke várja (vagy nem - ezt sosem tudjuk meg), visszatér Moszkvába, ahol egy lépcsőházban leszúrják. Véget ér a szürreális vodka-trip. „És azóta nem tértem magamhoz, és már nem is fogok magamhoz térni soha többé.”

MASSENMÖRDER

Alfred Pasternak: Embertelen kutatás. Orvosi kísérletek a német koncentrációs táborokban

Dr. Mengele rettenetes munkásságán és kalandos életén kívül kevéssé ismert területnek mondható a náci orvosi kísérletek története, és az ezzel kapcsolatos holokauszt-kutatás. Nehezen meghatározható okokból, de régóta érdekelt a téma, és mivel éppen nem akadt semmi érdemleges a kortárs szépirodalom táján, meg kellett néznem, milyen a felhozatal a nemzetiszocialista orvosi kutatások terén.

3 mű vetekedett ebben a témában: az elsőt egy fiatalos külsejű, copfos úriember írta, akiről időközben kiderült, hogy a TV2 kreatív producere, ezt azonnal elvetettem (Kirády Attila: Emberkísérletek a náci haláltáborokban). A második már ígéretesebbnek tűnt a személyes érintettség okán, ez a kissé iskolai fogalmazás-című „Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban”, Dr. Nyiszli Miklós munkája. Ez azonban beleolvasva szubjektívnek és rendszerezetlennek tűnt, ezért végül Dr. Pasternak alaposan dokumentált könyvére esett a választás.

Alfred Pasternak magyar származású, az USA-ban élő orvos, aki maga is meg- és túlélte Auschwitzot, rokonságának tetemes része azonban a megsemmisítő táborok áldozatává vált. Személyes indíttatásból végezte tehát saját holokauszt-kutatását, és ehhez egy kevéssé feltérképezett területet, a Mengelén túli náci orvoslást választotta (mint ismert, Mengele főleg ikreken és torzszülötteken végzett horrorisztikus kísérleteket).

Dr. Pasternak nagyon alapos. Szinte minden oldalon eredeti dokumentumokra, levelekre, parancsokra, tanúvallomásokra, orvosi feljegyzésekre hivatkozik. A mű elején összefoglalja a német orvoslás fasizálódását, amely segít megérteni, mi is volt a háttere ezeknek a folyamatoknak. Hiszen alapvetően minden normális, értelmes ember elítéli az emberkísérleteket, hogyan fordulhatott mégis elő, hogy gyógyításra hivatott orvosok ezrei vettek részt az öldöklésben? Pasternak 2 alapvető okot tár fel. Az egyik, hogy a nürnbergi törvények 1935-től fokozatosan kiszorították a zsidó orvosokat a praktizálásból, így a német orvosok több lehetőséghez, beteghez, pénzhez jutottak. A másik, hogy a koncentrációs táborokban addig sosem látott mértékű emberanyag állt rendelkezésre a kísérletekhez, amelytől sok tudós vérszemet kapott.

Mind pszichológiailag, mind logisztikailag már megalapozott volt az emberek orvosi célból való pusztítása a II. világháború idejére. A Harmadik Birodalom a harmincas évektől kezdve tervszerűen ölte a kórházi ápolásra szoruló zsidó betegeket, az elmebajosakat és az egyéb testi fogyatékosokat a fajhigiénia megvalósítása céljából (T4 fedőnevű eutanázia program). Pasternak leírja, milyen döbbenetesen nagy apparátus, orvosok, ápolók, sofőrök stb. vettek részt ebben a munkában, többnyire meggyőződéssel, a legcsekélyebb kétség nélkül. Így a háború kezdetére a német lakosság 0,1 %-a orvosi és eugenetikai céllal megsemmisítésre került.

Az első koncentrációs táborokat már 1933-ban kialakították, és az 1940-45 közötti időszakban működtek a legintenzívebben. Az olyan megsemmisítő táborokban, mint Auschwitz-Birkenau vagy Treblinka, százezrek haltak meg, de a munkatáborok (Dachau, Buchenwald) sem voltak sokkal kíméletesebbek. Ilyen mértékű pusztítás mellett a táborokban dolgozó orvosoknak jóformán csak formailag kellett kérvényezniük Himmlernél, hogy a kísérletekhez foglyokat bocsásson rendelkezésükre. Himmler az SS és a Gestapo mellett a koncentrációs táborokért is személyesen felelt, és rendkívül érdekelték az orvosi kísérletek. Nem habozott átadni a szükséges emberanyagot a kísérletekhez, melyek során a halálozási arány 80-90%-os volt. Aki esetleg túlélte, az is többnyire hamarosan megsemmisítésre került a gázkamrákban. A kevés túlélő vallomásaiból, illetve az írásos dokumentumokból rekonstruálható ez a kevéssé nemes munka.

Alapvetően a következő területeket fedtek le a kísérletek, helyesebben kínzások:

1. Járványos és egyéb megbetegedések. Tífusszal, maláriával és tbc-vel fertőztek meg foglyokat, akiket addig ki nem próbált oltásokkal kezeltek. Mindig volt egy kontrollcsoport, akik semmilyen oltást nem kaptak, csak tesztelés céljából fertőzték meg őket, általában gyorsan meg is haltak a súlyosabb betegségeknél. Ide tartoznak még a mesterségesen előidézett gennyes sebfertőzések, csonttörések kalapáccsal stb. Különösen ez utóbbiak okoztak hosszan tartó szenvedést a kísérletben –korántsem önkéntesen - résztvevőknek. Ezek a gyakorlatok a katonai állományban bekövetkező betegségeket, sérüléseket és azok kezelését voltak hivatottak kutatni.
2. Magaslégköri nyomás, kihűlés: a pilótákat érhető balesetek körülményeihez vizsgálták, hogy hány km-es magasságot bír ki oxigénnel és anélkül az alany, illetve a testhőmérséklet hány fokra hűthető le a halálozásig. Ez utóbbinál 3 fokos vízben tartották az embereket, alternatív módszerként januári éjjeleken kikötözték foglyokat a szabadban és óránként hideg vízzel locsolták. Gondos feljegyzésre került, hogy a 30˚C-ra hűlt test már általában halálhoz vezet.
3. Foszfor-és gyújtóbomba kísérletek: ezek a civil lakosságot érő támadásokat modellezték, miután 1942-től egyre intenzívebben bombázták a szövetségesek a német területeket. A bombák égési sérüléseit egészen egyszerűen úgy reprodukálták a táborokban, hogy meggyújtották az alanyt, aki percekig lángolt, amíg végre a kísérletező orvosok eloltották a tüzet.
4. Antropológia: a fajelmélet és a német magasabbrendűség bizonyítására kizárólag azért öltek meg foglyokat, hogy a csontvázukat és koponyájukat vizsgálhassák. Eugenetikai célokat szolgáltak a sterilizációs műtétek is: az „alacsonyabbrendű fajok” ne szaporodhassanak. Végső soron az összes, ebbe a fajkategóriába tartozó munkaképes ember sterilizálása és dolgoztatása, illetve a munkaképtelenek megsemmisítése volt a cél. A nőket injekcióval, a férfiakat hereeltávolítással kezelték. Nőtt a hatékonyság, egy férfi kasztrálására pl. már 6-7 perc elég volt némi gyakorlás után.
5. Egyéb: ezek az akciók már látszatra sem a tudomány számára végzett iszonyat kísérletek, pl: az ütőér megnyitásával valóban 5 l vér folyik-e ki az emberből; mekkora adag altató halálos; műtéttel válhat-e egy homoszexuálisból hetero.

A mű végén megtekinthetjük a gyilkos orvosok képgalériáját. A fotózás alkalma az 1946-os nürnbergi orvosper volt (a háborús bűnöket vizsgáló nürnbergi perek részeként). A számos szemüveges, konszolidált úriember mellett egy nőt is láthatunk (Herta Oberheuser), aki a túlélők szerint még a többieknél is kegyetlenebb volt. A perben egyébként huszonhárom vádlottból hetet halálra, kilencet börtönbüntetésre (amiből 5 életfogytiglani volt), hetet felmentésre ítéltek.

Pasternak könyve, a nyilvánvaló szörnyűségek mellett, még két lesújtó tényre világít rá: olyanok is alaposan kivették a részüket a népirtásban, akiknek alapvetően az élet védelme volt a feladata; és ezek az embertelen kísérletek az égvilágon semmilyen hasznos tudományos információval nem járultak hozzá az orvosi kutatásokhoz.

ELVTÁRS

Spiró György: Tavaszi Tárlat

Valaki megrágalmazhatta Fátray Gy.-t – A per analógiájára így is kezdődhetne Spiró 56-os története. Épp ellenkezőleg, ő optimista felütéssel indít, ezzel rögtön fel is kelti a gyanakvásunkat: „Nem árt, ha a forradalom kitörése előtt néhány nappal kórházba vonul az ember, a forradalom leveréséig ott is marad, a megtorlás alatt pedig békésen lábadozik otthon. A sors így megóvja attól, hogy a kritikus napokban rosszul döntsön, sőt döntsön egyáltalán, és róla sem dönthetnek rosszul sem a forradalom idején, sem a leverése után azok, akik mások életéről döntenek.”

Fátray Gyula, akit Spiró narrátorként, talán enyhe gúnnyal „hősünk”-ként is gyakran emleget, nem hős. Szülei szegény zsidó kispolgárok, nagy anyagi áldozatok árán gépészmérnökké taníttatták ki a Kleinről Fátrayra magyarosító Gyulát. Fátray kommunista, nem mintha kínálna számára más alternatívát a háború utáni Magyarország, egyébként is hálás, hogy vége a zsidóüldözésnek, és hisz egy új világ kezdetében. Korántsem olyan ostoba azonban, mint a pártideológiával lelkesen eggyé váló felesége. Fátray látja, hogy irreálisan túl van hajtva az ipari termelés, ráadásul ócska dolgokat gyárt a magyar szocialista ipar, többet ki lehetne ebből hozni, gondolja Gyula, és talán éppen ez a leheletnyi jobbító szándék az ő végzete, már ez a minimális ideológiai elhajlás is majdnem az életébe kerül.

Fátray, a drámaiatlan hős, aranyérműtéttel és tüdőgyulladással tölti az ’56 októberi forradalmi napokat. Nyugodt lélekkel, könnyű szívvel tér vissza betegsége és az ezzel egybeeső forradalom után a gyárba: neki nincs mit a szemére vetni, ő ebben a megmozdulásban nem vett részt. Néhány hét múlva azonban különös jelenségeket vesz észre, elkezdik kihagyni a gyár ügyeiből, némely munkatársa furcsán néz rá, mígnem végül nyilvánosságra kerül a terv: megjelenik egy újságcikk, amelyben Fátrayt államellenes összeesküvéssel vádolják sok más, számára ismeretlen emberrel együtt. (Az újságcikk valóban megjelent 1957-ben, Spirót ez ihlette a történetre.)

Gyorsan fogy körülötte a levegő. Próbálkozása, hogy az üzemi párttitkárnál tisztázza magát, kudarcba fullad. Nagyszerűen megírt és szívszorítóan átélhető jelenet, mikor Fátray négyszemközti beszélgetésre jelenik meg a párttitkárnál, és egy egész bizottság fogadja közelebbi és távolabbi kollégáiból. Fátray nem is tudja eldönteni, melyik az aljasabb árulás, mikor egy olyan ember állít róla valótlan dolgokat, akivel közeli, szinte baráti kapcsolatot tart fenn, vagy egy munkatárs, akit életében egyszer látott. A gyárból elküldik, Fátray járja az ismerőseit, kétségbeesetten próbálja igazolni magát, de egyre szorul körülötte a hurok, szó szerint is – akár halálbüntetés is lehet a vége a koncepciós rágalmazásnak. Otthonában sem számíthat támogatásra, kultúraszervező felesége a Tavaszi Tárlat miatt keveredik gyanúba, ahol a párt engedélyével végre nemcsak szocialista realista művészek állíthattak ki, ám a hatalom rájön, túllőtt a célon, és emiatt üldözni kezd a Tárlat körül dolgozó embereket, akik semmilyen bűnt nem követtek el azon kívül, hogy vakon követték a párthatározatokat.

Orwell 1984-e korántsem tűnik disztópiának a Spiró-regény fényében: Fátraynak és feleségének pokoljárása, a kegyetlen terror, az emberi árulás határtalansága itt valós tényekre, történelemre épül. Bár maga a Tavaszi Tárlat egy újságcikk inspirálta kitalált történet, Spiró alapos háttérkutatással gondoskodott arról, hogy hűen visszaadja ezt a rettegéssel és megtorlással teli, az emberi méltóságot lealacsonyító korszakot. Elgondolkoztató, milyen szerepet osztott volna ránk akkoriban a sors: a szerencsétlen, sodródó kisemberét, a mindenható párttitkárét, vagy a jobb lakásért, előmenetelért a közeli ismerősét feljelentő törekvőét? Vagy a kétszázezer disszidálóét, esetleg a több ezer elítéltét? Ne legyenek illúzióink, sugallja Spiró György: egy megalkuvó, erkölcstelen világban az emberek többsége is megalkuvó és erkölcstelen lesz. Az irodalom sem kivétel, ahogy a szerző mondja egy interjúban: "Pofán csapott a korabeli sajtó durvasága, még a később liberálisnak elkönyvelt Élet és Irodalom is véresszájú cikkeket közölt akkoriban. Megdöbbentett, ki mindenki volt bértollnok azok közül, akik később a reformkommunizmus vagy a polgári liberalizmus élharcosai lettek."

BINÁRIS FEGYVER

Viktor Pelevin: P⁵

Pelevin oroszos nagyvonalúsággal rögtön az ötödik hatványra emeli magát új regényének címében. Valójában többértelmű dolog ez, egy regényben öt elbeszélést kapunk a P⁵ beszerzésével, valamint egy rettenetes alcímet, amelyben mind az 5 szó P-vel kezdődik, maradjunk is most az alcímről ennyiben.

Az Európa szorgalmasan adogatja ki műveit, ebből a sorozatból a Generation P és a Számok c. műveket olvastam, koncepciójában ebbe a sorba illeszkedik a P⁵ is. (Rendelkezem még A tervhivatal hercegével is a Gondolat kiadásában, de az még Pelevintől is egy extrém szülemény, számítógépes játék mint az orosz valóság parafrázisa, Pelevin talán egy új drogot próbált ki ezen regény megírásakor.) A Generation P, a Számok és a P⁵ az új orosz elitről, a kommunizmus utáni tőkefelhalmozó oligarchák abszurd világáról szól. Hogy néz ki konkrétan ez az embertípus? A Számok Sztyopája a 34-es számban hisz, erre építi üzleti és magánéleti sikereit, míg a P⁵-ben bemutatott egyik nagyvállalkozó a cryptospeakkel érvényesíti akaratát: „ a cryptospeak az a beszédtechnika, amely a beszédpartner tudatába olyan speciális mikroparancsokat képes bevinni, amelyek önmagukban veszélytelenek, ám a kifejtett mondat kontextusában bizonyosfajta bináris nyelvi fegyverként szolgálnak.”

Az új orosz elit folyamatosan mossa saját és mások tudatát, csecsen maffiapénzeket kezel a londoni Cityn keresztül, kurvázik és drogozik. Alapjában véve hamar kimeríthető téma, Pelevin azonban számos elképesztő furfanggal, nyelvi leleménnyel dobja fel.

A P⁵ első elbeszélésében egy bizarr luxusbordély kerül kialakításra, amelyben egy bizonyos, az imádkozó sáskából kivont szerrel kezelt hölgyek órákon át képesek mozdulatlan kariatidaként állni és énekelni, amíg az ott tivornyázó urak további szolgáltatásokat nem kérnek. Az egyik kurva a szer hatására imádkozó sáskának képzeli magát és letépi aktuális kliense fejét, aki nem más, mint a cryptospeak-es figura. Ez a történet rendben volt. A második elbeszélés pocsék, de esküszöm, végigolvastam, nem kellett volna. A harmadikban a politikai eliten veri el a port Pelevin, zseniális és féktelen paródiában mutatja be egy közlekedési rendőrből lett meleg tábornok életét. A tiszt teljesen üres agya felkelti a Kreml érdeklődését, a tábornok számára politikai karriert gondolnak ki, ebből a célból PR-osok alakítják a tudatát egy ideológiai keverékkel, amely az orosz nacionalizmus, okkultizmus és antiszemitizmus sajátos elegye. Ettől vagy nem, a tábornok irányíthatatlanná válik, a rendőrök soraiból elcsábított daliás férfiakat öl meg és éget el házi krematóriumában, a keletkező hamut pedig az általa irányított útépítő vállalat fekvőrendőrökbe dolgozza bele. A botrány kipattan, de már ez a horrorisztikus történet sem érdekli a moszkvai embert, beleveszik a média ostoba, rikító hírtengerébe: „Műállkapcsot rabolt egy egér Maine államban” „Rendőrök hamvain csattognak a moszkvaiak kerekei” – egyre megy.

A negyedik történet, a Fridman-tér szórakoztató, de a klasszikus Pelevin-panelekből épült sztori. Alaptézise, hogy a rendkívüli gazdagság megváltoztatja a fizika törvényeit, a mérhetetlenül sok pénzzel bíró, magánrepülőgépen száguldozó, kaszinózó orosz réteg valójában egy sajátos fekete lyukba került, ahol megállt vagy szubjektívvá vált az idő. Végül az utolsó novella Platón barlanghasonlatát adaptálja a középkorra, de ennyi elég is róla – nem egy sikerült darab.

Hullámzó színvonalú Pelevin elbeszéléskötete, de továbbra is egyértelmű, hogy átütő tehetségű író, akinek szürreális korrajzai nélkül szegényebb lenne a világirodalom. Ez számos honfitársára igaz: olvassunk lelkesen orosz írókat, mélyüljünk el a kortársban, a klasszikusban, tanulmányozzuk az új és régi orosz embertípust és az ő sajátos világukat mozgató erőket, vegyük észre, mi a közös a múltban és a jelenben, mi az, ami összeköti Pelevint Tolsztojjal, Szorokint Bulgakovval, Ulickaját Dosztojevszkijjel. A szovjet termelési regények évtizedeiben született művektől eltekintve, az orosz irodalom biztosan nem fog csalódást okozni.

KARMABURGER

Popper Péter: Várj, amíg eljön az órád – Rekviem Indiáért

„2010. ápr. 16. Index/Kultúr: Elhunyt Popper Péter - Az ország legismertebb pszichológusa 76 évesen hunyt el. Élete utolsó pillanatáig dolgozott.” Meg-mondom őszintén, nem ismerem részleteiben Popper Péter életművét, de ez alapján a könyv alapján kétség sem merülhet fel a munkabírása iránt. Háromszor volt Indiában, legutoljára 71 éves korában (ki menne el rajta kívül Indiába ebben a korban?!), ezekről az utakról és Indiához, a buddhizmushoz, hinduizmushoz, valláshoz, filozófiához kapcsolódó reflexióiról szól a könyv.

Popper kétségkívül nagytudású, művelt és nyitott ember, érdemes elgondolkozni a tanácsain, véleményén, mindazonáltal nem feledve, hogy ezek az ő egyéni nézetei. Ő és India is erre, saját magunk megismerésére és követésére tanít: „Semmi nem múlik rajtad, ne képzeld magad élet-és halálosztó hatalomnak.” „Hadd vezessen a végzeted, mert ha kapálózni kezdesz ellene, akkor vonszolni kezd – ugyanoda.”

Sokat megtudunk az indiai kasztokról, a divatos bazári ezotéria és az igazi elhivatottság közti különbségről, a világvallásokról is, mindenféle térítő szándék nélkül. Poppernek nem célja, hogy ezentúl mindenki egy nyugodt, szemlélődő, meditatív és megértő állapotot vegyen fel, tisztában van vele, hogy ez az európai mindennapokban megvalósíthatatlan. Ő is, mint sokan mások, elvonul pár hétre egy asramba (szellemi, vallási-és jógaközpont), ahonnan kisimulva tér haza, de hamar visszarázódik az itthoni hétköznapok stresszébe és rohanásába. De ez van, ezzel kell együtt élni, talán ez a könyv egyik legfontosabb gondolata: „Ha valaki hisz abban, hogy a születése nem véletlen, hanem karmikus, akkor nem akar más lenni, és másutt, másokkal élni, mint ahová, és akik közé megszületett. Tudja, hogy velük van sorsszerű elintézni valója: a szülőkkel, rokonokkal, szerelmekkel, barátokkal.”

És a hétköznapok? Indiáról eddig leginkább a „színes nyomor” és a „zavartalan káosz” kifejezésekre asszociáltam, Popper nem is mond ezeknek ellent, kis életképekkel, filozófiai magyarázatokkal illusztrálja az indiai életmódot. Mindenki tudja, hogy a tehén Indiában szent, de azt kevesen, hogy miért olyan rettentő soványak – nos, senki nem ad nekik enni! Bár szent állat, az étkezését magának kell megoldania. Úgyszintén a könyvhöz mellékelt fotókon látható kecskének, aki nyugodtan nézelődik egy kopottas műanyag kerti székben ülve (!), mint valami balatoni lángosbüfé vendége. A kecske sem elkényeztetett házikedvenc, azt csinál, amit éppen kedve tart, de láthatóan őt sem tömik finomságokkal. Nem feltétlenül azért, mert szegények, Indiában a látszat néha csal: Popper egyszer ellátogat egy ismerőshöz, aki egy rettenet szegénynegyedben él a családjával. A feleség felékszerezve, csörgő aranyakkal, gyémántokkal kerül elő: - Mi szeretünk itt lakni – mondja magyarázatképpen.

Popper Péter igazmondó szellemében térjünk ki a könyv hiányosságaira is:

• nehéz a történet fonalát felvenni az állandó anekdotázás miatt, amely kétségkívül színesíti az elbeszélést, de el is térít annak lényegétől és időnként teljesen off-topic jellegű (ezt PP is tudja: „nem illik ide, de azért muszáj elmondanom..”);
• bennfentesként, kissé gyerekes büszkeséggel dobálózik olyan nevekkel, akikről sose hallottunk, és ezután sem fogunk, de úgy tűnik, mintha ismernünk kellene őket („dolgoztam Moszkvában Lurija prof mellett a Burgyenko Intézetben, Leningrádban pedig a Bechtyerev Intézetben Mjaszistyev egyetemi tanár vezetésével..” ??);
• egy-két durva tévedés is bekerült, nekem a könyvben Krisna-szervezetként feltüntetett, de amúgy katolikus YMCA (Young Men’s Christian Associaton - Fiatalok Keresztény Egyesülete) tűnt fel leginkább. Külön csemege a wikipédiáról, hogy a YMCA a homoszexuális férfiak „vadászhelyévé” vált, illetve itt folytattak titkos viszonyokat, miközben a YMCA falain kívül heteroszexuálisnak mutatták magukat.

De mindezeken egy indiai nyugalmával emelkedjünk felül.

 És hogy mindez miért Rekviem Indiáért? Mert India is beállt már a sorba: „Istenét és erkölcsi világrendjét elcserélte hamburgerre, gépkocsira, családi házra, DVD-re és műanyagra. S a kecskét nemsokára lekergetik a székből a hűtőházba.” Popper felveti, életképes-e még az indiai kultúra, szellemiség a XXI. században, vagy csak kiüresedett divattá válik, mint a gimnasztikává alacsonyított, szellemiségét vesztett jóga a nyugati világban: „az európai mesterek túlságosan keserűnek érezték a távol-keleti bölcseletnek ezt a „nem akarok létezni” vágyát, mert, mint köztudott, az európai ember örök életet szeretne magának.”

SZEKU

Herta Müller: A róka volt a vadász

"Ahogy az ember olvasni kezdi Herta Müller A róka volt a vadász című regényének hideg és kopogós prózáját, rögtön nyomasztó nyugtalanság fogja el" – Dragomán György utószava jó közelítéssel adja vissza a mű hangulatát. A 2009-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott könyv nehéz és deprimáló olvasmány. Zombiszerű létben tengődő emberek értelmetlen napjai a Ceauşescu-rezsim utolsó éveinek Temesvárján, a panelházak, gyárak és vágóhíd fenyegető árnyékában. Valaki csótányokat nyom szét kézzel, valaki menstruációs vért kever a férje kávéjába, mert a babona szerint így az ura nem csalja meg, valaki döglött hangyákból csinál nyakláncot (!). Mindenki retteg a hatalomtól, a portástól, az igazgatótól, az ügynököktől és besúgóktól. Az állatok sem maradhatnak ki a közhangulatból: a gyárban élő macska szemében az összes szörnyűség tükröződik, amit a macska meglát. Látja, hogy a raktáros csak úgy ad munkaruhát az asszonyoknak, ha cserébe ledöntheti őket a hátsó sarokban, hogy az igazgató molesztálja a titkárnőket, hogy egy munkásnak levágta a kezét a présgép. A jelenetek tanúja a diktátor, arcképe újságoldalakról, gyárfalakról, íróasztalokról nézi a történéseket, a MUNKA, BECSÜLET ÉS PÁRT jelszavak alatt.

A regény közepéig nagyjából csak a fásult és lesújtó mindennapokat látjuk, utána kezd jobban körvonalazódni a történet. Hőseink két barátnő, Clara és Adina, akik bár a kezdő képsorban közösen napoznak a panelház tetején, utána erősen eltérő íven mozognak. Clara összejön egy nős szekussal, teherbe esik, a gyereket elveteti, a történet végén követi menekülő szeretőjét Bécsbe. Adina, a tanárnő kitartóan utálja a diktátort és az egész rendszert, nem köt kompromisszumot és Clarával sem akar többet találkozni, miután kitudódik viszonya a pártállam emberével. Adina azonban magánéletében kevésbé lojális, barátja katona valahol a határvidéken, ő pedig közben expasijával, Paullal, az orvossal találkozgat. Paul egy együttesben is játszik, melynek tagjait rendszerellenes szövegeik miatt letartóztatják, kihallgatójuk természetesen Clara szekusa.

A titkosszolgálat azonban nemcsak a szokásos durva eszközökkel él. Rendszeresen belátogatnak Adina lakásába, mikor nincs otthon, és semmi mást nem csinálnak, csak a szekrény előtt heverő rókaprémből levágnak egy darabot, majd a darabot visszaillesztik, így első nézésre a vágás láthatatlan. Lassan az egész rókát felszeletelik, bár mindaddig egésznek tűnik, amíg meg nem mozdítják. Ilyenek a rendszer végnapjainak szereplői is: külsőleg egész emberek, valójában azonban széthullott, halott lények. A regény vége a diktatúra vége is, de kérdés, hoz-e ez valódi változást a megfélemlített, korrumpált többségnek, lesz-e erkölcsi változás is a politikai után? „A cseléd lányából igazgató lett, az igazgatóból tornatanár, a tornatanárból szakszervezeti vezető, a fizikatanárból a demokratikus változások felelőse. A takarítónő végigmegy a söprűvel a folyosón, és a képek üres helyén leporolja a falat.”

PARANOID

Philip K. Dick: A Titán játékosai

Kevésbé műfajom a sci-fi, könyvben szórványosan Arthur C. Clarke, Ray Bradbury vagy Douglas Adams volt ezidáig, filmben pedig az olyan múlhatatlan retro sci-fik, mint a 2001 Űrodüsszeia vagy Truffaut-féle 451 Fahrenheit. Ez utóbbit muszáj lesz képpel illusztrálnom:

  A magyar piacot tengernyi Philip K. Dick árasztja el mostanában, ebből a legújabb hazai kiadású, egyébként 1963-as A Titán játékosaira esett végül a választás. A cím amúgy is emlékeztetett a Vonnegut-féle A Titán szirénjeire, amelyet egyébként az egyetlen „valódi” sci-fiként tartanak nyilván az írótól, de Vonnegut szerintem önmagában egy stílusirányzat és nem is gyömöszölném semmilyen kategóriába. Szóval kissé lemaradva a divattól szert tettem egy P. K. Dickre, és először is utána kellett néznem, mégis milyen hely ez a sokakat megihlető Titán.

Nos, a Titán a Wikipédia szerint a Szaturnusz legnagyobb holdja, és „ .. tudományos kutatása azért kiemelten fontos, mert a belsejében fagyott állapotban megmaradhattak azok a kémiai anyagok, amik a Földön az élet kialakulásában szerepet játszottak, de egyszerű élet megjelenése sem kizárt. Légkörében szerves anyagok is találhatók.”

Én még az egyszerű életben sem bíznék ennek a holdnak a távoli képe alapján: 

 A Titánon azonban a regény szerint egészen fejlett organizmusok, az úgynevezett vugok élnek. A vugok plazmatikus jellegű lények, kommunikációjukat gondolatátvitellel oldják meg, általában magasan az emberi faj felett állnak. Ezt természetesen ők is tudják és úgy gondolják, hogy hát akkor nekünk eljött a vég. A vug-ember háború már le is zajlott a regényidő idejére. Kevés információt kapunk erről az eseményről, de a poszt-harci helyzet a következőképpen fest: a Földön maradt rendkívül kevés emberi lény a fajfenntartásért küzd, ugyanis egy kissé homályosan leírt háborús beavatkozást követően a megmaradt emberek nagy része is meddő. Globális társasjátékuk, a Blöff során a férfiak egymást közt elnyerhetik a másik feleségét (magas labda a feministáknak!), így az új párkombinációk egy esetleges gyerekszületést is eredményezhetnek. Ez utóbbi nagyon ritka és mázli fedőnéven illetik a könyvben.

További társadalmi igazságtalanság, hogy ezt a Monopoly-szerű játékot csak Birtokosok játszhatják, akik ingatlannal vagy földterülettel rendelkeznek, és a feleségek mellett városokat, területeket is bedobnak a játékba.

Tulajdonképpen az emberiség a Blöff játszmákon kívül már semmilyen aktivitást nem mutat, és ez logikusan arra inspirálja a vugokat, hogy egy intergalaktikus játékban végképp megpróbálják elnyerni a Földet az emberektől, hiszen „nekik mi vén, gyengülő faj vagyunk, amelynek lejárt az ideje, amelyet rá kell venni, hogy tűnjön el.”

A könyv alapján teljesen validálható ez a nézet, miután nehéz is szimpatizálni egy olyan emberi társadalommal, ahol a hármas kockadobásra egy új feleség nyerhető és a kultúra egyetlen fennmaradt képviselője egy texasi lemezbolt. Arról már nem is beszélve, hogy egy beszélő kenyérpirító is eszesebb a földi népnél, hiszen legalább azonnal megmondja, ki a vug és ki nem (a vugok bármilyen alakot felvehetnek, és az emberek képtelenek megkülönböztetni egy álcázott vugot egy valódi embertől). Ebbe a lesújtó helyzetbe jutottunk hát Philip K. Dick-nél. Bár az emberek egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel végül ügyesen manipulálják a Játékot, a haladék, a győzelem csupán időleges. Tekintve a sci-fi írók általános nézetét a földönkívüli fajok magasabbrendűségéről, csak remélhetjük, hogy valóban nem él nálunk értelmesebb élőlény elérhető közelségben.

HATVAN/HETVEN

Esterházy Péter: Esti

Atomjaira elemezték már Esterházy Pétert, tömve van vele az ÉS és a Jelenkor, érettségi tétel lett (emelt szinten!) és hát fellépett itt is korábban a Semmi művészettel.  Mit is mondhatnánk még, meg ő is mit mondhatna még, ennyi ezer sokféleképpen értelmezett oldallal a háta mögött. Maradjunk szubjektívek. Részemről tehát kedvelem Esterházyt, sokat olvasok tőle és egyszer még a könyvheti dedikáláson is kivártam a sort. Gyötrelmes dolog ám az íróknak az effajta esemény. Előttem például egy rézvörösre festett hajú, hosszú szoknyás nő (az a fajta, akit 20 évesen alternatívnak, 40 évesen lepukkantnak mondunk, és ő nem 20 volt) megragadta EP-t, és kétoldalról egy-egy cuppanós puszival büntette meg. EP dicséretesen hamar magához tért a sokkból és folytatta dedikálói rabszolgamunkáját. Kép erről a napról (a nő nélkül): 

Lépjünk túl a kliséken, a posztmodern intertextualitáson, meg az öncélú Esterházy-tanulmányokat fikázó öncélú Esterházy-tanulmányokon (nahh!). Az Esti új elemet hoz a 60 éves művész munkásságába: az író küzdelmét az elkerülhetetlenül közelítő halállal, néhol már nem is metaforikusan, hanem nagyon is kimondva azt: „Talán tárgyszerű becslés volna --- se nem hősködő, se nem nyájaskodón vakmerő --- ha hetven évben jelölné meg --- mit is? --- hogy addig --- hogy annyi – az ő munkaidejének a vége, a férgek munkaidejének kezdete. (..) Tehát volna egy jó tízes. Tíz év arra, hogy elmondja azokat a mondatokat, amelyeket eddig nem tudott --- vagy nem akart --- mindegy: mindet!”

Lesz majd többkötetnyi kritika és esszé az Estiről is, gondosan lerágva a Kosztolányi - Esti Kornél – alterego – Esterházy - Esti/Esterházy köröket, de nem gondolnám, hogy ez itt a lényeg. Esterházy most éppen Esti, de sose láttuk még ennyire teljesen őt magát. „Senki sem azt írja, ami, hanem azt, ami szeretne lenni. Mindazonáltal jó volna még élni egy ideig.” A 90. oldaltól rengeteg variánsát és dimenzióját látjuk a halálnak, az elbagatellizált végtől „Ekkor – a lehető legelcsépeltebb fordulattal – megállt az élete” a túldramatizáltig, mint a gyógyíthatatlan betegség ünnepélyes bejelentése egy családi rendezvényen: „.. nem szeretné, ha szakadatlan sírva fakadnának, és azt sem, ha úgy tennének, mintha nem történne semmi. Nem szeretné, ha mától kezdve ama utolsó pillanatot próbálnák.” EP éppen ezt teszi a könyvben: próbálgatja az utolsó pillanatot, játszik vele, retteg tőle, elfogadja, hogy jön, bár tudja, hogy elfogadhatatlan. Ez A dolgok rendje-élet, csak merjünk vele szembenézni: „Esti Kornél élt, aztán meghalt. Ez (lett, volt, lesz) Esti Kornél élete.”

DUNA-DELTA

Dragomán György: A fehér király

Magyar világsiker 28 nyelven! – ezzel a felirattal, és egy pompás, dombornyomott aranycsillaggal ajándékozta meg a Magvető a legújabb kiadást, kissé ponyvaszerű, mondhatni, Dan Brown-os hangulatot adva ezzel a műnek. Örüljünk azért, persze, ennek a sikernek, eszerint lehet Nobel-díj nélkül is, szépirodalom kategóriában, még fiatalon nemzetközi karriert befutni innen a hátországból.

És miért éppen A fehér király? Először nézzük technikailag: fejezetei novellákként is megállják a helyüket, kerek történetek, amelyek mégis egy lineáris cselekményt alkotnak. Egy tizenegy éves fiú perspektíváját használja az író, emiatt nincsenek posztmodern körmondatok, érthetetlen asszociációk, bár időnként a szöveg Virginia Woolf-szerű folyamként árad.

A történet egy végtelenül brutális, agresszív világot mutat be, amelyet leginkább a 80-as évek Romániája inspirált, de egyéb balkáni elemek is fellelhetők benne. Amíg mi, itt a magyar ugaron, már vettük a Wartburg mellé a Ladát és IBUSZ-utakra jártunk, amott ez korántsem volt így. Pártállami terror, elhurcolások, kisszerű agresszió a hétköznapok szintjén, erőszak diákok és tanárok, diákok és diákok között: lehangoló, kilátástalan világot tár elénk A fehér király, egy második Sinistra körzetet. Példa: a címadó sakkfigura története. A főszereplő fiú anyja megpróbál segíteni a munkatáborba hurcolt apán, így meglátogatnak egy ismerős nagykövetet, hátha. Hepiend persze nem lesz a látogatásból, anyját a szívességért cserébe megpróbálja leitatni és megerőszakolni a nagykövet, majd kidobja őket, emígy a küldetés sikertelen, de a fiú legalább ellopott egy kabalát a sakktábláról: a fehér királyt.

Na, és akkor még nem beszéltünk az egyik gyereket véresre, szinte halottra verő tornatanárról, a lakást szétszedő ávósokról, a pártember nagyapáról, akit az unokának titkár elvtársnak kell szólítania, és egy apokaliptikus temetésről, ahova az apát is elhozza vendégségbe a rabszállító. A záróképben a gyerek egy feszítővassal a kezében vágtat a szürke rabszállító után, hogy kiszabadítsa atyját, mi pedig csak találgathatunk: milyen ember lesz az, aki ilyen inhumánus világban nő fel, ahol az egyetlen követendő minta a terror és az erőszak? „…erősen megszorítottam a fehér királyt, a hideg elefántcsont nagyon jól belesimult a kezembe, és tudtam, hogy senki se fog legyőzni a háborús játékban, mert ehhez a vezérhez képest még a legszebben festett ólomkatona is csak picsafüst.”

BULVÁRANARCHIA

Szécsi Noémi: Utolsó kentaur

Társadalmi lektűr – ezzel a műfaji meghatározással riogat az alcím, kerülgettem is sokáig a művet, melyet végül egy 20%-os leértékelés hajtott be a könyvespolcomra. A téma hazai vonatkozásban viszonylag újszerű: magukat anarchistának gondoló biciklis futárok (= Kentaurok) mindennapjai és kisszerű lázadó akciói Budapesten. Sokkal többet ki lehetett, ki kellett volna hozni ebből a sztoriból, mutatok is egy nemzetközi példát:

Az Edukators egy viszonylag átgondolt, koncepciózus film a kortárs kapitalizmus ellen ügyködő német fiatalokról. Az Utolsó kentaur, bár alapvetése hasonló, sokkal gyengébben sikerült. Mert: a stílus akadozó, sokszor amatőr, képzavarok és egyszerű nyelvtani hibák tarkítják, az írói én időnként leplezetlenül, a történetből kilógva saját polito-szociológiai véleményt mond a könyvben, stb. Próbáljunk nagyvonalúan eltekinteni bizonyos mondatoktól, mondjuk ettől: „Úgy vettem észre, hogy a magasabb szinteket átható korrupcióval próbáltak minket filmes eszközökkel elrettenteni.” Kisorsolom saját kentauromat annak, aki rájön, mit jelent ez.

Társadalminak talán attól az, hogy kiderül: más típusú emberek járnak a Leroy-ba és az Eckermann kávézóba, mások hőzöngenek zászlóba csavarva tüntetéseken és megint mások bukkannak fel egy Vuitton divatbemutatón. Ez a kortárs nagyvárosi társadalmi rétegekről kevés és közhelyes, sokaknak evidens, másoknak semmitmondó lehet.

Történetvezetését tekintve light szabotázsakciók és városi helyszínrajzok sorozata, a szereplők és kapcsolataik alig változnak, nincs dráma, nincs fordulat – egészen a regény 80%-ig nem történnek meglepő dolgok. Ekkor az egyik bandatagot letartóztatják, és a cselekmény villámgyors száguldásba kezd a teljes entrópia felé: a kihullott tag helyére egy másik tag anyjának az asztrológusa (!!) ugrik be, ügyvédek próbálják beszervezni a csapatot államellenes akciókra – kezdett fogyni a türelmem. Végül azért átküzdöttem a teljes szövegen, az utolsó 2 oldal vállalható volt.

Hogy további pozitívumokat említsek e 2 oldalon túl: akad néhány életszerű, akár vicces jelenet is, mint a BKV-ellenőr alázása vagy életképek egy női divatmagazin szerkesztőségéből, de azért ezek sem túl eredetiek. Még talán a hajléktalanok bankba küldése maradhat versenyben: a Kentaurok behajtanak egy csoport hajléktalant különféle bankfiókokba, akik ott sorszámot húznak, hozott párizsis zsömlével és pálinkával múlatják az időt, amíg a biztonsági őrök ki nem vágják őket.

Sokan ajnározzák a könyvet, nem is ekézném tovább, eddig ilyen sem volt még Budapestről, fogadjuk, archiváljuk így, várjuk inkább a következőt, hátha az majd többet, kevésbé sablonosan, mívesebb irodalmi eszközökkel láttat a magyar Gothamből.

Finálénak álljon itt az est.hu kérdése a szerzőhöz: „Új regényedben, az Utolsó kentaurban hátborzongatóan pontos képet festesz a mai Budapestről, és a várost lakókról. Mikor romlott szerinted el ez a város (és vele együtt az itt élők) ennyire és van-e, lehet-e visszaút?” JUJJ. Ezt a kiábrándító panaszkodást (egy Budapestből élő portáltól!) még Szécsi Noémi sem akarhatta, de mit tehet, megadja: „Nincs visszaút.” Ne higgyünk neki, mindig, mindenhova van visszaút, lehet jobb is, ő is tudhat még jobbat az Utolsó kentaurnál.

KÉPZAVAR

Itt a tavasz, az ablakmosás és a görkorcsolya ideje, kinek van ilyenkor kedve bajlódni az Ulysses-szel vagy a Szép új világgal. Inkább sok kép, kevés szöveg. Gondoltam, megmutatom kedvenc fotóskönyveimet, hátha más is szeret botrányos képeket nézegetni április elején.

Bettina Rheims - Serge Bramly: I.N.R.I

Rettentő régen volt ezekből a képekből egy kiállítás a MEO-ban, olyan régen, hogy akkor még MEO is volt. Jézus élete 128 fényképen (könyvben) vagy 85-ön (kiállításon). Mielőtt bárki ásítana, hogy látott már ilyet számtalanszor ólomüveg ablakokon, és megvolt a hittan is, nézzen bele a könyvbe: 

Sok művészeti projekt van, amelynek az a célja, hogy egy ismert, régi történetet újszerűen mondjon el, de ezek a kezdeményezések nagyon ritkán sikerülnek professzionálisra és érthetőre. Bettina Rheims képei provokatívak, nagyszerűek és zseniálisak, és bár valószínűleg sok konzervatív hívőt megugrasztanak punkos-transzvesztitás hangulatukkal, akár új híveket is szerezhetnek a vallásnak. Jó ízlésre vall, hogy a merész képi ábrázolást Serge Bramly visszafogott, tényszerű szövege kíséri végig, amelyben XVI. Benedek sem találna kivetnivalót.

Nan Goldin – Phaidon 55 sorozat

Másik kiváló női fotósunk Nan Goldin, aki témaválasztásában és annak megvalósításában is maga a kortárs művész. Goldin saját, és barátai zűrös életét fotózza olyan elemi erővel, hogy ott semmi kísérőszövegre szükség nincs. Erőszakos, agresszív fiúja rendszeresen elveri, meleg haverja AIDS-ben haldoklik, eldurvulnak a bulik, egy nő néz a mosdó feletti tükörbe – ez Nan élete, és nekünk is felvet kérdéseket kapcsolatokról, függőségről és határokról.

Mario Testino: Let me in

Zárásként lélegezzünk fel, nincs több keresztre feszítés és házastársi erőszak. Testino az a valószínűtlen, de létező ember, aki csak és kizárólag a legismertebb sztárokat fotózza, olyan könnyedséggel és olyan csodálatosan szépen, hogy ezekről a képekről soha nem ismernénk meg az utcán a valódi embert. Nem mintha reálisan fennállna persze a lehetőség, hogy Angelina Jolie szembejön a Széna téren. Testino képei nem azért esztétikusak, mert utána napokig gyötri őket Photoshopban, hanem olyan keresetlenek, hogy neki még azt is elhisszük: bizony, ez Madonna, korunkbeli, karakteres külsejű lány, aki hajnali kettőkor egy házibuliban osztja az észt a fürdőkád széléről. Let me in, mondja Testino, őt beengedik, és így bejutunk valahogy, egy pillanatra mi is.

ANARCHIAKOMMANDÓ

Tore Renberg: Szerettem másképp is

Nemigen olvasok olyan könyvet, amelynek a címe egy mexikói teleregényé is lehetne, de ezúttal a sors akarta így. Második stavangeri utamra túrtam alkalmas olvasmányt a Párizsi Nagyáruházban (mindezt persze Budapesten – földrajzi képzavar), mikor is kezembe akadt a mű. Autentikusan norvég, Stavangerben játszódó történet, borítóján K. Cobain és a Dead Kennedys, ráadásul ezzel az isaurás címmel – nem lehetett otthagyni.

Voltatok egyébként Stavangerben? Nem? Hadd mutassam már be amatőr fényképeim segítségével.

Az előtérben a fehér csík egy tavat ábrázol. A regényben szereplő gimnázium a bal oldali háztól még kb. száz méterre van:

Ezen a vidéken sok a színes ház, talán hogy kiemelkedjenek a havas tájból, de vannak fehérek is az álcázás kedvéért. Íme Stavanger régi negyede, a főszereplő Jarle nem messze lakik innen: 

A városközpontban lévő öböl, ezen a környéken szeretnek héderelni a regénybeli fiatalok:

A Stavanger környéki, Középfölde jellegű táj felülről, tavaly októberben - nem szerepel a könyvben: 

Nézzük hát, mi történik e zord, de csodaszép helyen.

A borítón némileg közhelyesen „kultuszregénynek” nevezett mű a 90-es években játszódik a norvég városban. Jarle és cimborája, Helge gimnazista fiúk, kockás Arafat-kendőben játszanak egy punkegyüttesben, kerülik a fodrászt és a sportokat, norvég jólétükben anarcho-kommunizmusról ábrándoznak. Jarle még barátnővel is dicsekedhet, akivel minden hétvégén kellemes perceket tud tölteni házukban, a szülők távollétében. Az idillt az iskolába érkező új srác, Yngve teszi tönkre: egy szelíd, teniszező jófiú, aki nem iszik, nem dohányzik, szobájának falán posztert tart a Kheopsz-piramisról, és akibe Jarle egyszerűen belezúg.

Ez a nehezen vállalható szituáció számos komikus és roppant kínos helyzetbe sodorja Jarlét, aki folyton Yngve körül sündörög, közben persze a barátnőjét sem akarja elhagyni. A katarzist egy orbitális buli hozza el, egy zseniálisan ábrázolt apokaliptikus parti, amelynek következtében Jarle mindent és mindenkit elveszít.

A történetnek időnként Nick Hornby-s felütése van a belegyömöszölt tömérdek együttesnév és a kapcsolatok körül zajló szerencsétlenkedés miatt, de ugyanakkor bizarrabb és sötétebb, mint Hornby bármikor. Film is készült belőle, nem láttam, de az utolsó jelenet a könyvben David Lynch után kiált – ő vásznon is kihozta volna belőle a maximumot. Renberg könyve néhol kicsit akadozik, de van benne erő és hitelesség, kemény és őszinte szembenézés egy zaklatott ifjúkorral. Ez volt a 90-es évek; bár nekünk itt az ugaron nem adatott meg, hogy buli után a fjordba hányjunk, azért sok mindenben mégiscsak hasonlíthattunk a norvég fiatalság zabolátlan éveire.

ITT HARCOLT A II. UKRÁN FRONT

Jaroslav Hašek: Švejk. Egy derék katona kalandjai a világháborúban

Kevésbé tűnik úttörőnek ez a Švejk dolog, mint mondjuk egy még ismeretlen litván novellista propagálása, de jelen esetben áttörésről van szó. Legalább 10 éve porosodik családi hagyatékból a polcomon egy muzeális értékű, 1957-es kiadás, de eddig még nem tudtam rászánni magam az elolvasására, és félő volt, hogy ismereteim a Švejkről örökre megmaradnak a 100 híres regény erősen redukált szintjén (melynek szemelvényeit egyébként mintha egy szorgalmas, de kissé ostoba 13 évesekből álló munkacsoport írta volna).

Hirtelen ötletből támadtam hát rá saját Švejkemre, és már az első oldalak kincset értek. Nem, ez még nem Hašek volt – ne feledjük, ez egy 1957-es kiadás. Kovács Endre, bárki is legyen az, lelkes szavakkal ajánlja a dolgozó nép figyelmébe a művet:

„Hiszen a Švejk-féle alakok, akik szembekerülnek a hadvezetőséggel és leleplezik nevetséges voltát, csakis a kapitalista rendszeren belül képzelhetők el..” „De megbecsülik Hasek könyvét a szocialista és demokratikus táborban is..” stb.

Részben azért sem foglalkoztam eddig a Švejkkel, mert nagy vonalakban mindenki tudja, miről szól, ezért így már eleve kevésbé érdekes, másfelől háborús szatírában amúgy is magas a mérce (Az ötös számú vágóhíd, A 22-es csapdája ésatöbbi). A Švejk jó, sokszor élvezetes, de egyszerűbb, lineárisabb, sokkal kevésbé árnyaltak a karakterek, mint a fentiekben, ahol a háborús antihősök minden archetípusával találkozunk. Hašeknél alapvetően háromféle karakterről beszélhetünk:

• a Monarchiát kiszolgáló, végtelenül egyszerű és/vagy pofátlanul gonosz lények,
• tivornyázó partiarcok, mint Švejk első gazdája és nagy cimborája, Otto Katz tábori lelkész, illetve általában a szereplők tetemes része,
• Švejk, aki titokzatos és kiismerhetetlen, mint a stonehenge-i kőtömbök: több, mint amit látunk belőle.

Kedvencem Otto Katz, zsidóból katolikussá avanzsált kényszerlelkész, aki a bordélyból és a kártyázásból való rövid és részeg kitérőként vezényli le a miséket, az utolsó kenetet és a hasonló munkafeladatokat. A sarki patikában vásárolt hármas számú kenderolajjal kenegeti a haldoklókat, a mobil oltárt pedig a díványban tárolja és véletlenül azzal együtt értékesíti, amikor pénzszűkében van. Švejk elméletileg a szolgája, amúgy inkább egy jó barát, aki elmegy Katzért a bulikba és próbálja hazaszállítani, ami korántsem egyszerű, mert Katz már összehányta a prágai konflisok tetemes részét és persze nem is fizet soha. Katz végül hálátlan módon elkártyázza Švejket, ami miatt percekig gyötri a lelkiismeret: "Hogy nézek majd abba a jámbor, hülye szemébe?"

Innentől kezdve Švejk számára hanyatlanak a dolgok, egy szerencsétlen kutyalopási ügy miatt a frontra kerül új gazdájával, Lukáš főhadnaggyal, de mire odaér, az további többszáz oldalunkba kerül. A műnek csak az író halála vet véget – ki tudja, hány kilónyi lenne, ha Hašeket nem teríti le fiatalon a tüdőgyulladás. De halhatatlan munkát hozott létre, míg K.E. előszava felett csúnyán elmúlt az idő: „ szereti és örömmel olvassa a Švejket a szovjet ember, s kiadják a derék katona kalandjait mindenütt, ahol az emberek a békéért, a szocialista építésért lelkesednek.”