szimplasztorik

PARANOID

Philip K. Dick: A Titán játékosai

Kevésbé műfajom a sci-fi, könyvben szórványosan Arthur C. Clarke, Ray Bradbury vagy Douglas Adams volt ezidáig, filmben pedig az olyan múlhatatlan retro sci-fik, mint a 2001 Űrodüsszeia vagy Truffaut-féle 451 Fahrenheit. Ez utóbbit muszáj lesz képpel illusztrálnom:

  A magyar piacot tengernyi Philip K. Dick árasztja el mostanában, ebből a legújabb hazai kiadású, egyébként 1963-as A Titán játékosaira esett végül a választás. A cím amúgy is emlékeztetett a Vonnegut-féle A Titán szirénjeire, amelyet egyébként az egyetlen „valódi” sci-fiként tartanak nyilván az írótól, de Vonnegut szerintem önmagában egy stílusirányzat és nem is gyömöszölném semmilyen kategóriába. Szóval kissé lemaradva a divattól szert tettem egy P. K. Dickre, és először is utána kellett néznem, mégis milyen hely ez a sokakat megihlető Titán.

Nos, a Titán a Wikipédia szerint a Szaturnusz legnagyobb holdja, és „ .. tudományos kutatása azért kiemelten fontos, mert a belsejében fagyott állapotban megmaradhattak azok a kémiai anyagok, amik a Földön az élet kialakulásában szerepet játszottak, de egyszerű élet megjelenése sem kizárt. Légkörében szerves anyagok is találhatók.”

Én még az egyszerű életben sem bíznék ennek a holdnak a távoli képe alapján: 

 A Titánon azonban a regény szerint egészen fejlett organizmusok, az úgynevezett vugok élnek. A vugok plazmatikus jellegű lények, kommunikációjukat gondolatátvitellel oldják meg, általában magasan az emberi faj felett állnak. Ezt természetesen ők is tudják és úgy gondolják, hogy hát akkor nekünk eljött a vég. A vug-ember háború már le is zajlott a regényidő idejére. Kevés információt kapunk erről az eseményről, de a poszt-harci helyzet a következőképpen fest: a Földön maradt rendkívül kevés emberi lény a fajfenntartásért küzd, ugyanis egy kissé homályosan leírt háborús beavatkozást követően a megmaradt emberek nagy része is meddő. Globális társasjátékuk, a Blöff során a férfiak egymást közt elnyerhetik a másik feleségét (magas labda a feministáknak!), így az új párkombinációk egy esetleges gyerekszületést is eredményezhetnek. Ez utóbbi nagyon ritka és mázli fedőnéven illetik a könyvben.

További társadalmi igazságtalanság, hogy ezt a Monopoly-szerű játékot csak Birtokosok játszhatják, akik ingatlannal vagy földterülettel rendelkeznek, és a feleségek mellett városokat, területeket is bedobnak a játékba.

Tulajdonképpen az emberiség a Blöff játszmákon kívül már semmilyen aktivitást nem mutat, és ez logikusan arra inspirálja a vugokat, hogy egy intergalaktikus játékban végképp megpróbálják elnyerni a Földet az emberektől, hiszen „nekik mi vén, gyengülő faj vagyunk, amelynek lejárt az ideje, amelyet rá kell venni, hogy tűnjön el.”

A könyv alapján teljesen validálható ez a nézet, miután nehéz is szimpatizálni egy olyan emberi társadalommal, ahol a hármas kockadobásra egy új feleség nyerhető és a kultúra egyetlen fennmaradt képviselője egy texasi lemezbolt. Arról már nem is beszélve, hogy egy beszélő kenyérpirító is eszesebb a földi népnél, hiszen legalább azonnal megmondja, ki a vug és ki nem (a vugok bármilyen alakot felvehetnek, és az emberek képtelenek megkülönböztetni egy álcázott vugot egy valódi embertől). Ebbe a lesújtó helyzetbe jutottunk hát Philip K. Dick-nél. Bár az emberek egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel végül ügyesen manipulálják a Játékot, a haladék, a győzelem csupán időleges. Tekintve a sci-fi írók általános nézetét a földönkívüli fajok magasabbrendűségéről, csak remélhetjük, hogy valóban nem él nálunk értelmesebb élőlény elérhető közelségben.